Természetesen senki nem akar ilyesmit mérni. Mindenki csak valami eltérést akar mérni, mert az legalább utalhatna arra, hogy valami változott, de nem lesz ilyen eltérés.
Erre persze a bakelit nem alkalmas, mert nincs két egyforma lejátszás a működéséből fakadóan, de a CD lejátszó digitális kimenettel már igen.
Fel kell venni mindkét lejátszást és akkor van mit kielemezni, nem pedig filozofálni az éterben örökre eltűnt hangról,
hogy az milyen volt az emlékeink szerint. Az elemzés, pl. egy null teszt azt fogja mutatni, hogy tökéletesen egyezik a kettő, vagyis nem történt semmi.
Minden érzékszervet könnyű becsapni és talán a fület a legkönnyebb.
Az "ének érzelmi telítettsége" amúgy leginkább csak a mi fejünkben létezik.
Bennünk jelenik meg, amikor a zenét feldolgozza az agyunk és emocionális élménnyé alakítja a beérkezett rezgéseket.
Ami az egyiknek gyönyörű, érzelmes, kifejező előadás, az egy másik embernek semmitmondó is lehet és teljesen hidegen hagyja,
vagy épp idegesítő nyavalygásnak érzi.
Mindez persze erősen hangulatfüggő is tud lenni, hogy miként reagálunk egy-egy zenére.
Ha még ehhez hozzávesszük a fül alapvető működési mechanizmusát is, mint bizonytalansági tényezőt,
akkor ebből mindenképpen az jön ki, hogy a fület elfogadni, mint "mérőeszközt" rendkívül tudománytalan dolog.
Egyébként ezeknek az érzéki csalódásoknak általában roppant egyszerű magyarázata van.
Például a második meghallgatásnál elkezdünk a részeltekre figyelni, mondjuk épp az énekre és észrevesszük,
hogy "Jé, micsoda szép, érzelmes éneklés!" "Eddig ez nem ilyen volt!"-gondolnánk.
Pedig de, pontosan ugyanolyan volt, csak nem figyeltünk rá és ezt egyértelműen igazolja is, ha fel van véve mindkét lejátszás.